33. fejezet

- Válassz. Golyó vagy penge? – JongHyun lassan hátrahúzta a kakast, a kést pedig JaeBum hasfalához nyomta.

- JongHyun! – kiáltott fel nevével YiEun, mire a nevezett a lányra nézett. – Ne... – suttogta maga elé, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, aggódott JaeBum életéért.

- Ő kezdte – szűrte fogai között, ajkaira veszélyes mosoly kanyarodott szavai végén, majd visszanézett JaeBumra. – Szóval? Melyik legyen? A pisztolyt vagy inkább a kést választod? – morogta, ahogy a penge hegyét kicsit beljebb nyomta a rivális Bandavezér hasába, de még nem hasadt fel bőre.

- Csak rajta. Ölj meg, de ne feledd, hogy én sem vagyok egyedül – fenyegetőzött.

- Tsch. Ugyan! Ha fele ennyien se lennénk, még akkor sem tudnátok végezni velünk, annyira legyengültetek. Gondolj csak bele – sóhajtotta.

- JongHyun... kérlek...

YiEun visszalépett a kakaskodókhoz, remegve emelte fel jobb kezét, s JongHyun pisztolyt markoló kézfejére csúsztatta ujjait, míg másik tenyerét a fiú kést szorongató mancsára simította. Szeme könnybe lábadt, ahogy látta a két fiú civakodását, s tudta, egyedül ő a felelős a kialakult helyzetért. Ő tehet róla, hogy nem tisztázta az érzéseit egyikükkel sem. YiEun egyszer JongHyunra pillantott, egyszer pedig JaeBum arcvonásain siklott végig tekintetével.

- Ne vedd el őt tőlem – bukott ki YiEunből, ahogy JongHyunra vezette pillantását újra.

- Talán félted az életét? – morogta JongHyun.

- Igen. Féltem. Az övét is féltem. Aggódom érte is. Ahogy mindenki másért – felelte remegő hangon.

- Még értünk is? – nézett le YiEunre, aztán megint JaeBumra kapta szigorú szempárját. – Hiszen nem is ismersz minket – jegyezte meg könnyelműen.

- Lehet, hogy nem ismerlek olyan jól titeket, de akkor is hálával tartozom nektek, amiért megmentettétek az életemet és a barátaimon is segítettetek.

- Gondolod, ez elég ahhoz, hogy meghagyjam a nyomorult életét a haverodnak? – gőgösködött JongHyun.

- Ha most elengeded őt, akkor tisztázok vele mindent – nyelt egy nagyot YiEun, aztán megint JaeBumra nézett. – Nem vonom vissza a megállapodásunkat.

- Egyébként sem tehetnéd – humorizált JongHyun. – Amennyiben meggondolnád magad és szökni akarnál, nekem kell végeznem veled. – JongHyun elvette JaeBum torkától a kést, aztán a fegyver kakasát is visszatolta eredeti pozíciójába és derekára erősített pisztolytartójába helyezte.

- Hogyan? – kérdezte YiEun.

- Előbb tisztázd a dolgaidat, aztán beszélünk a továbbiakról – mormolta, miközben bal kezét tincsei közé fúrta és felrázta fürtjeit.

JongHyun vett még egy nagy levegőt, majd lassan végignézett JaeBum alakján és egy fintorgást intézve felé, a nappaliba sétált. YiEun szótlanul állt a Bandavezér mellett, aki tekintetével a külvilágot kezdte fürkészni tovább. Fejében megannyi kérdés merült fel, melyekre mielőbb választ kívánt szerezni. YiEun letudta a kettejük közti távolságot, és JaeBum mögé lépett. Mindkét tenyerét a fiú vállaira simította.

- Mi ez az egész, YiEun? – szakadt fel JaeBumból a kérdés, ahogy kiengedte hosszan beszívott levegőjét.

- Mire gondolsz, JaeBum? – kérdezte félénken.

- Ez az egész. Ki ez selyemfiú? Mit akar tőled és te egyáltalán mit akarsz tőle? – záporoztatta kérdéseit a lány felé. – Szereted őt, Emily? – fordult meg a lány szorítása alatt és mélyen a szemébe nézett.

- Nem tudom – sóhajtott fel némi hezitálással töltött perc után.

- Ezt azért az ember jó, ha tudja. Legalábbis jó lenne, ha te tudnád, mit érzel iránta – mormogta elégedetlenkedőn. – És engem? Engem szeretsz te még egyáltalán? – ráncolta szemöldökét kétkedve.

- JaeBum... – sóhajtott fel.

- Válaszolj, Emily – sürgette kissé idegesen a lányt. – Szeretsz engem vagy sem? – szegezte YiEunnek a kérdést.

- Miért ne szeretnélek? – dünnyögte lesütött szemekkel.

- Akkor miért hagytál el minket? A családodat. Vagy miért nem jöttél vissza? Miért fogadtad el az ajánlatot, ha szeretsz?

JaeBum ellépett YiEuntől és hátával a korlátnak dőlt. Kíváncsi szemekkel fürkészte YiEun vonásait, s kereste magában az újabb magyarázatokat. Vajon a lány tényleg szereti még őt? Úgy, mikor még összetartoztak? Mikor még családként élték mindennapjaikat. Hajlandó lenne arra, hogy megint velük legyen? Az állítólagos megegyezésüket felrúgná miattuk?

- Emily? – szólította meg őt a Bandavezér, ahogy a lány üveges tekintetébe merült. – Nem felelsz?

- Mégis mire? – mormolta lehajtott fejjel. – Te már eldöntöttél mindent, nem igaz? – emelte fel fejét, s közben letörölte a sós nedvességet arcáról.

- Soha nem hagytál esélyt rá, hogy megmagyarázzam. A baleset óta... – hirtelen elhallgatott, majd végül folytatta - ...megváltoztál. Ráadásul el is tűntél az életünkből.

- Megváltoztam? – rebegtette pilláit kérdőn. – Ezt hogy’ érted?

- Nem tudom. Nem tudom, hogy’ értem. Csak... csak egyszerűen... egyszerűen más lettél – suttogta, ahogy ellökte magát a kapaszkodótól és YiEunhöz lépdelt. – Talán én ártottam neked a legtöbbet azzal, hogy szerettelek – hajtotta le fejét szégyenlősen. - Hogy beléd szerettem...

- Szerettél? Talán már nem... már nem? Nem érzel irántam... semmit? – YiEun szemében összegyűltek érzelmi jelei, kapkodta levegőjét, hogy mielőbb megnyugodhasson.

- Szerinted, ha nem szeretnélek, akkor nem jöttem volna utánad? – JaeBum ajkaira parányi mosoly költözött kérdése végén, jobb kezét felemelve, ujjbegyeivel megcirógatta YiEun állát. – Akkor hagytalak volna elmenni, ha nem szeretnélek.

- De azt mondtad~... – kezdett bele, de JaeBum sietve megállította a lányt a gondolatmenetében.

- Azt mondtam, ártottam neked azzal, hogy szerettelek. Talán most is azzal ártok neked a legtöbbet, ha továbbra is szeretni foglak, de nem tudok másként érezni irántad. – JaeBum kezdeti mosolya apránként szélesedett, tenyerét megpihentette YiEun arcán, majd tarkójára vezette méretes mancsát. – Még mindig ugyanúgy szeretlek – súgta a lány ajkait mustrálva, s lassan közelebb húzta magához.

YiEun reszkető ajkakkal fogadta JaeBum közeledését, aki a lányhoz hasonlóan, félszegen simította össze száját az övével. Nem volt biztos YiEun érzéseiben, egyedül a sajátjait ismerte igazán, de mióta a lány elmenekült közös otthonukból, JaeBum kételkedni kezdett a kapcsolatukban. Tudta, hogy a lány becsapva érzi magát, mióta tudomást szerzett az öccse kilétéről, s ezt az egyet nem akarta YiEun szemére vetni. YiEun reszketve emelte fel karjait, s vezette őket JaeBum derekára. A könnyű pólóra fogott ujjaival, miközben közelebb préselte testét a fiúéhoz.

- Hiányoztál... – pihegte JaeBum ajkaik közé, mikor elszakadtak egymástól.

- De most már itt vagyok – mosolyogta válaszát, s közben homlokával megtámaszkodott JaeBum homlokán.

- Igen, itt vagy – sóhajtotta maga elé, majd lassan elvette kezét YiEun tarkójáról és hátrált tőle egy lépést. – De itt is maradsz? – tette fel alig hallhatóan a kérdést.

- JaeBum...? – érkezett egy remegős hang a nappali irányából, mire mindketten a tulajdonosára néztek.

- MinGi – mosolyodott el a Bandavezér, ahogy meglátta a küszöbön ácsingózó testvérét. – Gyere ide! – nyújtotta karját a lány felé, aki bizalmatlanul ugyan, de kijjebb merészkedett az erkélyre. – Emily... – fordult a lányhoz. – Szeretném neked bemutatni a kishúgomat, MinGit. – JaeBum szélesen mosolyogva karolta át SaRang derekát, és húzta közelebb őt testéhez.

- A kishúgod – sóhajtott fel YiEun a szó hallatán.

- Igen. Nagyon régen veszítettem el őt és azt hittem, hogy soha többé nem láthatom már újra – simított végig a lány felkarján egyetlen hosszú mozdulattal.

- Örülök, hogy újra együtt vagytok – reagált könnyeivel küszködve, magára erőltetve egy visszafogott felfelé ívelő görbületet. – Az én nevem YiEun... khm. Emily. Emily Tuan – nyújtotta a karját SaRangnak, aki kérdőn pislogott a vele szemben álló lányra. – Örvendek a találkozásnak.

- Lee SaRang – fogott kezet YiEunnel, aki furcsállotta a lány nevét.

- SaRang? Nem... nem azt mondta a bátyád, hogy~

- Oh, de! – mentegetőzött. – MinGi... azt hiszem.

- Im MinGi. Ez az igazi neved – súgta füléhez hajolva JaeBum, aztán megint YiEunre pillantott. – Tudod, nagyon sok közös van bennetek Emilyvel – kacsintott az idősebb lányra, kinek sikerült elvigyorodnia a hallottakra.

- Gyere, beszélgessünk egy kicsit – szorított húga karjára JaeBum, majd ismét YiEunön állt meg tekintetével. – Gyere te is – kérte.

- Mindjárt. Ti menjetek előre – mutatott állával a nappali irányába, mire a Bandavezér egy biccentéssel reagált.

JaeBum bekísérte a házba SaRangot, YiEun pedig végignézte, ahogy eltűnnek a függöny mögött, majd felvéve JaeBum korábbi pozícióját, alkarjaival megtámaszkodott a korláton. Homályos lélektükreivel pásztázni kezdte a hatalmas kertet és az égboltot, melyen sorban jelentek meg a fátyolfelhők, távolabb pedig a bárányfelhők formájában keresett hasonlatokat. Mosolyogva fürkészte kéklő eget.

- Az ott olyan, mint egy méretes hamburger – hallott meg egy kuncogást háta mögött, majd két kar támaszkodott meg mellette és hozzá hasonlóan az égre meredt a tulajdonosa. – Az meg ott egy csirkefej – mutatott egy másik habos felhőre.

- Csirkefej? – pislogott nagyokat YiEun, miközben keresni kezdte azt a formát, amiről JongHyun beszélt. – Hol látsz te csirkefejet? – értetlenkedett.

- Ott – hajolt közelebb YiEunhöz, miközben a megfelelő irányba emelte ujját, arca a lány arccsontjához simult, és a következő szívdobbanásakor felé fordult teljesen. – Emily?

- Hm? – nézett JongHyunra, orrhegyük finoman összesimult. – Uhm – húzta hátra fejét gyorsan, de JongHyun megállította ténykedéseiben, a tarkójára fogott. – JongHyun? – szuszogta mélyeket lélegezve.

- Az előbb félbehagytunk valamit – súgta ajkait megállás nélkül mustrálva.

- Okkal – nyelt egy nagyot, ahogy letuszkolt torkán egy méretes gombócot.

- Nem szeretek félbehagyni dolgokat – jegyezte meg kajánul mosolyogva, s ugyanebben a pillanatban már húzta is közelebb magához YiEun arcát. – Ezt sem fogom veszni hagyni – zihálta szájára, egyetlen magabiztos mozdulat kellett, hogy csókkal záruljon gondolata.

YiEun teste megremegett, ahogy megérezte JongHyun ajkait a sajátjain landolni, még térde is megrogyott kissé, mikor a forró ajakpár szájára tapadt. Ösztönösen kulcsolta át JongHyun nyakát és húzta magához a konkurens Vezetőt. Szinte már kapkodták a levegőt a másik szájából, de a fiatal férfi még mindig nem akart megállni. Szenvedéllyel telve csókolta YiEunt, miközben mindkét karját a lány vékony derekára fonta és átölelte.

- JongHyun – nyüszítette a csókba, de a Bandavezér hajthatatlan volt.

- Cssh... Maradj... – súgta pillanatnyi elválásukkor, és már hajolt is vissza, hogy ott folytassa, ahol abbahagyták.

- JongHyun... nem lehet... – ellenkezett a férfival, de legbelül képtelen volt elszakadni a vágytól, amit a Vezető ébresztett benne.

- Akkor állíts meg. – Megragadta YiEun világos tincseit, három perdülés múltán már egy szűk kis helyiségben voltak, aminek hűvös falára passzírozta fel a lányt, s kapkodva kereste meg a kulcsot, hogy magukra zárhassa a kicsiny termet. – Kérd, hogy hagyjam abba, és megteszem – mormolta YiEun bőrére, s már a lány nyakszirtjét borította el érzéki érintésekkel.

- JongHyun... ha... – lihegte kissé aléltan. – Ha... kérlek... JongHyun... ha...hagyd... JongHyun...

YiEun egész testében remegett JongHyun hevessége alatt, megrészegítette a mámor és a szenvedély, ami a férfi testéből áradt. Képtelen volt megállítani őt, hiába is szeretett volna józanul gondolkodni. Tudta, ha most nem állítja meg a fiatal férfit, akkor a kelleténél jobban fog vonzódni hozzá, ami még nagyobb bonyodalmakat szül egymás után. Azonban még maga YiEun sem tudott parancsolni a saját érzéseinek.

- Megőrjítesz, Emily. Ugye tudod, hogy nagyon vonzó nő vagy? Megbabonáztál... – suttogta bőrére, majd egy érzéki harapással toldotta meg bókjait.

- Hány lánynak mondtál már hasonlókat? – zihálta falnak támasztott fejjel és leszorított szemhéjakkal, majd megragadta sötét tincseket és felhúzta melle közéből őt, ahol a férfi kalandozott egyre bátrabban.

- Senkinek. Hidd el. – Vágytól fűtött hangon törtek fel JongHyunból a szavak, s már kíváncsiskodott is be YiEun pólója alá.

- Nem lesz egy kicsit gyors a tempó? – kapta el bal csuklóját, mielőtt még kihámozta volna őt a felsőjéből.

- Félek, hogy később meggondolnád magad. Nem akarom vesztegetni az időmet. Addig akarlak magamnak tudni, míg el nem menekülsz tőlem – nézett mélyen YiEun szemébe, miközben egy gyors mozdulattal letépte saját pólóját, s meztelen mellkasával YiEun testéhez simult.

- JongHyun... – Önkéntelenül harapta be alsó ajkát, ahogy meglátta JongHyun kidolgozott felsőtestét, s megérezte a dübörgést a bordái között. – Nem fogod feladni, igaz?

- Mondtam már. Kérd, hogy megálljak és megteszem. – Lassú mozdulattal húzta végig három ujjbegyét a lány jobb combján, csípőjén és oldalán, majd melleinél is eljátszadozott hasonló érintésekkel. – Szólj, hogy álljak meg – mélyítette tovább a szemkontaktust, amibe YiEun kis híján beleszédült.

- Mi van, ha nem állítalak meg? Utána mi lesz? – nyelt egy nagyot félelmei végén.

- Arra vagy kíváncsi, hogy kihasználnálak-e vagy sem? Azt gondolod, hogy csak egyetlen éjszakára kellenél? – YiEun bólintott. – Ugyanezt a kérdést én is feltehetném neked – húzta halvány mosolyra kissé duzzadt ajakpárját.

- Akkor mindketten ugyanattól félünk.

- Én nem félek – simított végig a lány állán gyengédséggel telve. – Én tisztában vagyok a saját érzéseimmel, azzal, hogy mit akarok.

- És mit akarsz? – kérdezte halkan.

- Téged. Azt akarom, hogy hozzám tartozz. Mindenhogyan. – YiEun ellenben már nem tudott felelni JongHyun kijelentésére, ugyanis a fiú öccse törte rájuk az ajtót meglehetősen ideges állapotban...

32. fejezet

- MinGi? – formálta alig hallhatóan JaeBum, ahogy a két ismeretlen férfi háta mögött megbúvó, egész testében remegő lányra bámult tátott szájjal. – Tényleg te vagy az? – hebegte döbbenten.

- Eh? – nyúlt meg kissé SaRang arca, ahogy az őt meredten bambuló fiúra nézett. – Mármint, hogy én? Én? Min... Gi...? Nem – dünnyögte. – Az én nevem Lee SaRang. Biztosan összetéveszt valakivel – pislogott aprókat értetlenségében.

- Soha – rázta a fejét JaeBum. – Ezt a tekintetet, ha akarnám, sem tudnám elfelejteni, ahogyan ezt a kislányos arcot sem. – Lassan közelebb ballagott a lányhoz, majd megállva tőle két lépésnyire, mélyet lélegzett. – Te Im MinGi vagy, a húgom. Akit évekkel ezelőtt elveszítettem. Akit elvettek tőlem.

KiBum és DaeHyun odébb állt, hogy JaeBum közelebb sétálhasson az állítólagos húgához, de a lány minduntalan hátrált egy-egy lépést, valahányszor az idősebb fiú közeledni próbált hozzá. Nem értette, mi zajlik körülötte, de mikor meglátta Sumalee-t a fiútársaság gyűrűjében, még jobban összezavarodott. Végképp értelmét vesztette minden, s nem tudott mást tenni, csak fejét rázta.

- Ne félj tőlem, MinGi – nyújtotta felé jobb kezét esdeklőn. – Kérlek, bízz bennem – suttogta halkan. – Gyere ide. Nem bántanálak. Soha nem tettem, és képtelen lennék rá bármikor is. Kérlek...

- Ki vagy te? – döntötte oldalra a fejét a lány, ahogy a támadás előtti pillanatokat felidézte magában, mikor folyton egy különleges szempár jelent meg előtte, s egy név zakatolt fejében szüntelenül.

- A bátyád. JaeBum. – A lány pupillája összeszűkült meglepettségében, torkán akadt minden további gondolata, ahogy a fölé magasodó fiúra bambult. – Én vagyok az, MinGi. A bátyád – húzta lágy és biztató mosolyra ajkait.

- A...a... báty... bátyám... – hebegte könnybe lábadt szemekkel. – JB...? – súgta elhalón.

- Igen. A bátyád. – JaeBum mosolya szélesedett, ahogy becenevén szólította őt a rémült lány.

A Bandavezér leküzdötte a leheletnyi távolságot kettejük között, majd szorosan karjaiba vonta SaRang didergő testét. Hosszan és könyörgőn ölelte magához régen látott húgát, s akiről azt hitte, többé soha sem tarthatja már tagjai között. SaRang kis ideig még habozott, de ahogy egy ismeretlenül ismerős – rég elásottnak hitt – érzés kezdett felülkerekedni testén, felemelte vékony végtagjait és JaeBum hátára vezette őket. Ujjait a fiú lapockáiba fúrta és megkapaszkodott a puha matériában. Arcát JaeBum mellkasába temette, miközben hagyta, hogy idáig torkát marcangoló sírása utat törjön magának. Hangosan zokogva szorította magához a széles hátat, s engedte minden forró könnyét JaeBum pólójába.

A fiú nem szólt semmit, szótlanul tűrte, hogy SaRang minden fájdalmától megszabaduljon, olykor megremegett, ahogy a lány kínjában felsikoltott. Csendben hallgatta és vigasztalta testvérét, alkalmanként apró puszit hintett rövid tincseire, s lassacskán ringatni kezdte őt a karjaiban. Hosszú percek teltek el SaRang zokogásával, ellenben senki nem akarta meggátolni a testvérpárt ebben a cselekedetében. Épp ellenkezőleg.

Sumalee közelebb húzódott BamBamhez és magához ölelte, ahogyan YiEun is visszaguggolt Mark mellé és óvatosan átkarolta vállait. JongHyun hálásan pillantott KiBumra, majd egymáshoz érve átölelte a fiatalabbat. Hiába nem kötötte őket össze vérük, egy család voltak gyerekkoruk óta, s vérszerinti öccseként tekintett rá. Épp úgy, ahogyan a Bandája többi tagjára is. Mindegyikükért felelősséget érzett, addig volt nyugodt, míg együtt látta a négy barátot. Ha már egyikük is a biztonságot nyújtó falakon kívül tartózkodott, csak arra tudott gondolni, miként húzza ki őt az esetleges bajból, amibe keveredhet.

JongHyun ahogy végignézett a társaságon, fellélegzett. Egyelőre nyugodtak lehettek mindannyian. Egyelőre. De a tetovált Bandavezér tudta, hogy ez a meghitt pillanat túl sokáig nem tarthat. Vett még egy mély lélegzetet, megbeszélte KiBummal a kimentés körülményeit, majd utasítva őket a lazításra, újfent az erkélyre vonult, hogy néhány magányos percet szerezhessen.

- JongHyun? – hallott meg egy vékony hangot kisvártatva. – Zavarhatlak egy kicsit?

- Emily? – pillantott a háta mögé, a vékony hang tulajdonosára nézve. – Mit szeretnél? – kérdezte megtámaszkodva a korlátvázon.

- Beszélhetnénk? – lépett a Bandavezér mellé.

- Miről szeretnél beszélni? – nézte az elé táruló hatalmas birtokot.

- Rám néznél egy kicsit? – fogott a fiú bal alkarjára, ösztönözve ezzel a szemkontaktusra.

- Mit szeretnél, Emily? – fújtatta a lányra emelve mélybarna tekintetét.

- Mi volt az előbb az a megjegyzésed? – tette fel halkan, szinte rettegve a választól.

- Mire akarsz célozni, Emily? – reagált kérdéssel a kérdésre.

- Az előbb azt mondtad, hogy nem csak zavarba akarsz hozni. Mit akartál ezzel mondani? – pillázott kissé pironkodón.

- Számít? – szűrte fogai között elégedetlenül.

- Nekem igen – felelt kimérten és higgadtan. – Nagyon is számít.

- Ugyan miért számít, hogy én mire gondolok, vagy mit szeretnék tőled? Hiszen mindketten tudjuk, hogy te már tartozol valakihez – sandított a nappali felé, amiben YiEun hamar követte őt.

- Ettől függetlenül én szeretném tudni – szólalt meg néhány gondolattal később. – Szeretném tudni, mert~ - YiEun hirtelen elharapta a mondatot, s JongHyun ezt kihasználva húzta magához a lányt egy gyors mozdulattal.

- Mert? – simította bal tenyerét YiEun arcára, jobb tagjával feszesen tartva a lány derekát. – Miért szeretnéd tudni? – nézett mélyen a csillogó szempárba. – Miért olyan fontos neked, hogy én mire gondoltam azzal a megjegyzésemmel?

- Uhm – hebegte hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal. – Mert... mert...

- Miért számít neked, hogy kedvellek-e vagy sem? Talán változtatna valamin? – Lassan végighúzta hüvelykujját YiEun alsó ajkán, átható pillantásokkal övezve. – Változtatna? – sóhajtotta elhalón.

- JongHyun...

- Változhat bármi is? – hajolt lassan közelebb YiEun arcához, miközben tarkójára csúsztatta meleg tenyerét és megpihentette rajta azt. – Változik? – pihegte ajkait érzékien érintve saját ajkaival.

- JongHyun – zihálta kissé aléltan, megkapaszkodott JongHyun derekában, mielőtt remegő térdei elárulják a lányt előtte. – Összezavarsz – rebegtette pilláit, egyszer a fiú kissé telt száját mustrálva, egyszer pedig szembogarait fürkészve.

- Felelj – súgta ugyanazzal a hangszínnel, el nem távolodva a lány ajakpárjától. – Változik?

- Félek, hogy igen – vallotta be az igazat reszketőn. – Azt hiszem, hogy sok mindent megváltoztathat.

- Azt hiszed? – simított végig ajkaival YiEun száján. – Azt hiszed, Emily?

- JongHyun – dünnyögte megrészegülve a fiú közelségétől és magabiztosságától.

- Khm-khm. Bocs’, ha megzavarok valamit – szakította félbe az érzéki játékot KiBum mondata. – Be kéne jönnöd, Hyung! – Ezzel már el is tűnt a függöny mögött, épp olyan váratlanul, mint ahogy felbukkant.

JongHyun még néhány szívdobbanásnyi ideig karjai között tartotta YiEunt, úgy érezte, hogy most akarja a legkevésbé kiengedni a lányt tagjai közül. Először félt attól, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy így legyenek együtt, arról nem beszélve, hogy gyanította, YiEun is viszonozni kezdte az érzéseit, még ha a lány saját magának sem vallotta be.

YiEun ellépett JongHyuntól, de a fiú hamar megállította ténykedéseiben. Könnyed mozdulattal visszahúzta magához a lányt, még szorosabban karolta át a vékony alkatot, egyetlen pillanatra sem megszakítva a szemkontaktust. Még mélyebben nézett a lány szemébe, keresve minden egyes kérdésére a válaszokat.

- Nem kellene visszamenned? – szólalt meg YiEun elcsuklón.

- Kibírják még nélkülem. Ha annyira fontos lenne, akkor Bummie már itt ugrálna a torkomon. Gondolom, még várhat, míg befejezzük a kettőnk ügyét.

- Azaz? – nyelt egy nagyot kislányos zavarában.

- Az imént épp kérdeztél valamit, nem? – húzta kissé kaján mosolyra száját, aztán fogai közé szorította alsó ajkát.

- Ne nézz így rám – pihegte vöröslőn.

- Miért ne? – folytatta tovább az incselkedő játékot. – Talán nem tetszik?

- De igen – vett egy mély levegőt. – És épp ez a baj.

- Baj? Ugyan miért lehet baj, ha tetszik valami? – vonta még szorosabban magához, testeik a másikéhoz feszültek, a levegő szinte izzott közöttük, s ez volt az, ami YiEunt a legjobban felzaklatta.

- Idéznélek. Mert én már tartozom valakihez – felelte lesütött szemekkel.

- Mi van akkor, ha én épp elvenni készüllek attól a valakitől? Elhagynád? – tért a lényegre. – Elhagynád értem azt a másikat, hogy velem legyél inkább? Otthagynád azt a családot egy másikért cserébe? – faggatta gondolkodás nélkül. – Hajlandó lennél rá?

- És te? Te elhagynád értem az öcsédet? – vágott vissza YiEun, ahogy eszébe jutott a kanapén pihenő testvére. – Neked megérné miattam elhagyni az öcsédet?

- Nagyfiú már – dünnyögte YiEun ajkait mustrálva. – Ahogyan a te öcséd is tud vigyázni magára.

- Látom. Éppen azért hever most is a pamlagon félájultan – jegyezte meg kétkedőn.

- Akkor inkább eldobjuk ezt, amink lehetne, mintsem megpróbáljuk együtt?

- Mégis mi lehetne velünk? Nekünk soha nem adathat meg az, ami egy normális párnak. Nekünk nem lehet családunk, nem lehet otthonunk, nem lehetnek gyökereink. Mi menekülésre vagyunk ítélve örök életünkre. – YiEun hangja megremegett a valóságot tálalva, mindketten tisztában voltak a lehetőségeikkel, ám JongHyun mégsem tágított olyan könnyedén, mint ahogy azt YiEun remélte.

- Emlékszel, mikor azt kérdezted tőlem az autóban, hogy én mire vágyom?

- Igen, emlékszem – bólintott. – Azt mondtad, hogy egyszerű hétköznapra vágysz. Egy meghitt kis házikóra közel a tengerhez és a zöldhez. Családra. Egy nőre. Khm. Egy nőre, akit szerethetsz, és viszont szeret téged – idézte fel hibátlanul JongHyun szavait.

- Pontosan – bólintott beleegyezőn. – Ebből egyre már tökéletes kilátásom van, és az nem az egyszerű hétköznap. És nem is a tisztességes munka – kuncogta. – Inkább a nő, akit szerethetek.

- JongHyun. Tudod, hogy ez nem helyes. – YiEun jobb keze akaratlanul siklott végig JongHyun hátán, utat találva a fiú sötét tincsei közé.

- Sok helytelen dolgot teszek mindennap. Ez az egy már fel sem tűnik.

JongHyun apránként hajolt közelebb YiEun arcához, tökéletes távolságba kerülve ajkaival. Egyetlen szusszanás választotta el őket, s ha nem zavarja meg őket egy újabb váratlanul felbukkanó személy, akkor JongHyunnak sikerül csapdába ejtenie a lányt egyetlen érzéki csókkal. Azonban YiEun elkapta fejét a betoppanó JaeBum jelenlétét érzékelve.

- Megmondtam! – fújtatott dúvadként a másik Bandavezér, aztán dühét kiengedve indult meg a szétreppenő felek irányába. – Tartsd magad távol a lánytól! – Megragadta JongHyun felsőjét, majd kettőt szorítva rajta, magához rántotta. – Neked már semmi sem szent?! – ordította el magát. – Neked mindig a másik tulajdona kell?!

- Nem vagyok senki tulajdona! – kiáltotta el magát YiEun is JaeBum szavai hallatán, cseppet sem tetszett a lánynak a Bandavezér ezen énje.

- Hallgass, YiEun! – utasította. – Ez most kettőnkre tartozik! Rám és erre a selyemfiúra! – fogott még erősebben JongHyun pólójára, az anyag megreccsent.

- Csak rajta – vigyorgott elégedetten JongHyun. – Folytasd, és akkor még egy lyukat vágok rajtad, amivel lélegezni tudsz.

Egy penge fénye verődött vissza az ablaküvegről, ahogy a fém megcsillant a napsütésben. JongHyun egyenesen JaeBum hasfalához tartotta a fegyvert. Veszélyes pillantásokat engedett a magasabb fél felé, de fikarcnyit sem törődött a különbséggel. Képzettségének és erőnlétének köszönhetően nála jóval termetesebb célpontokkal is elbánt már, nem ijedt meg sohasem egyetlen zömökebb alkattól.

- Te sem gondoltad komolyan, hogy olyan egyszerűen neked adom őt? – kattant egy pisztoly kakasa, amit JaeBum szorongatott a kezében, majd JongHyun torkához emelte a maroklövetűt. – Ha akarod, akkor vedd el!

- Befejeznétek végre a f@rokméregetést! – YiEun igyekezett szép szóval észhez téríteni a kakaskodókat, meglehetősen kevés sikerrel.

- Inkább maradj ki most ebből, Emily – toldotta meg egy kacsintással a megjegyzését JongHyun, aztán megint JaeBummal nézett farkasszemet. – Mi lesz? Itt töltjük az egész délutánt, vagy inkább a lányra bízzuk a saját döntését.

- Ő már egyszer eldöntötte! – szűrte fogai között. – Eldöntötte, hogy a családját választja.

- Mikor is döntötte ezt el? – kuncogott. – Amikor beszállt mellém a furgonba, s azzal elfogadta a tényt, hogy mellettünk kell maradnia? Vagy mikor a haverod testvérét mentette meg az oldalamon? Vagy most az előbb, mikor a karjaimban pihegett aléltan? – sandított a lányra, YiEun csak egy szemforgatást intézett JongHyunhoz. – Melyik is volt a döntés, hogy veled marad?

- Ha kell, a két kezemmel fojtalak meg, selyemgyerek! – dühöngött JaeBum.

- Abbahagynád a bókolgatást?! A végén még azt fogom hinni, hogy bejövök neked, pedig nem igazán vagy a zsánerem, már bocs’! A nőiesebb erényekért rajongok – fölényeskedett JongHyun. – De ha már itt tartunk. – Forgatta meg ujjai között a kést, majd váratlanul előrántott derekára erősített tartójából egy pisztolyt, amit JaeBum halántékára szegezett. – Vagy egy golyó vagy a penge. Én a golyót választanám, az hamarabb végez veled. A kés hosszas szenvedést tud okozni. Melyik legyen? – JongHyun hangjából eltűnt a komolytalanság, ellenkezést nem tűrően csengtek szavai. – Válassz. Fej vagy gyomor? – Lassan hátrahúzta a kakast, a kést pedig JaeBum hasfalához nyomta...

31. fejezet

- BamBam? Mi ez a hely? Hol vannak a többiek? – forgatta körbe a fejét YiEun a kellemes, nyugodt hangulatú kertben.

A fiú egészen a bejárati ajtóig vezette a lányokat, majd lenyomva a kilincset, maga elé engedte az idősebbet. YiEun a küszöböt átlépve megdermedt, álla szinte a földön koppant, ahogy a nappali irányába nézett. A másodperc tört része alatt lábadt könnybe a szeme.

Szinte tátott szájjal araszolt beljebb, homályos lélektükrökkel pásztázta végig a nappaliban ácsingózok Tagokat, akiket elválásuk óta nem látott. Képtelen volt megszólalni hirtelen, bármennyire is szeretett volna bármit is kimondani. Majdnem elesett a saját lábában, ahogy apránként lépdelt előrébb, elidőzve egy-egy Társán, ám folyton ugyanazt a szempárt kereste.

Az öt Bandatag óvatosan közelebb sétált YiEunhöz, de a lány tekintete egyre többször lábadt könnybe, amiért öccsét továbbra sem lelte az előtte állók között. Már emelte jobb kezét ajkaihoz, hogy elfojthassa sírását, amikor JaeBum mélyet lélegezve lépett JinYoung mögé, s hagyott némi rést, hogy YiEun a kanapé irányába nézhessen.

- Mark? – pihegte könnyes hangon YiEun, majdnem fellökte JinYoungot és Jacksont, ahogy a heverőn szuszogó testvérhez futott. – Mark...? Hallasz...? Élsz még...? Mark...? Jól vagy...? Mark...? – küszködte könnyeivel.

- Még kissé kába a fájdalomcsillapítótól – érkezett a hang a nappali távolabbi szegletéből, YiEun azonnal a forrás felé fordította pillantását. – Ha fele olyan erős, mint te, akkor semmi baja nem lesz az öcsédnek – ballagott közelebb a lányhoz JongHyun zsebre dugott kezekkel.

- Te hoztad őt ide? – kérdezte YiEun, ahogy egyszer JongHyunra nézett, egyszer pedig újra Markra pillantott. – Mióta van ebben az állapotban?

- Először DaeHyun nővéréhez vittem, hogy minél előbb a kezei között legyen, és ő ajánlotta fel ezt a házat, hogy itt meghúzhassuk magunkat, míg mindannyian rendbe jöttök – felelte, miközben nekidőlt combjaival a kanapé háttámlájának. – Egyedül rajtatok áll, mikor akartok távozni.

JongHyun még egyszer Markra nézett, aztán biccentett egyet saját Bandája Tagjai megérkezését elismerve, s YiEun aggódó vonásain fejezte be a fürkészést. Vett egy újabb nagy levegőt, aztán kifújva a széndioxidot, az erkélyre osont. YiEun követte tekintetével JongHyun testét, majd megpuszilva Mark homlokát, felegyenesedett mellőle.

- Vigyáznál az öcsémre? – kérdezte JaeBumtól.

- Természetesen. De te hova készülsz? – érdeklődött némi aggodalommal a hangjában a Bandavezér.

- Valamit meg kell beszélnem JongHyunnal – sóhajtotta, JaeBumban még nagyobb vált a korábbi kétkedés. – Mindjárt visszajövök, csak pár szó az egész. – Ezzel YiEun sarkon fordult és követte JongHyunt az erkélyre.

Ahogy kilépett a napsütésbe, szemeit azonnal összeszorította a bántó fénytől, kezét felemelve nézett körbe JongHyun után kutatva. A konkurens Banda vezére az egyik rattanból készült fotelban ücsörgött, elmerülve az elé táruló táj nyugtató látványába. A gyümölcsfák már hajtásba borultak, ahogy a tavaszi virágok is lassacskán éledeztek a félárnyékok alatt. A madarak csiripelése hétköznapivá tette a mindig feszült Tagok életét, már-már meghitté alakult minden külvilágban töltött másodperc.

- Miért mentetted meg az öcsém életét, JongHyun? – intézte a fiúhoz a kérdést.

- Talán nem kellett volna? – YiEunre sem pillantva válaszolt kimérten.

- Miért tetted, JongHyun? – kérdezte újra. – Miért mentetted meg az öcsémet?

- Nem volt más választásom – fújta ki hosszan levegőjét. – Nem szeretek hátra hagyni áldozatokat, és tudván azt, mennyire szereted őt, rájöttem, hogy te is hasonlóképpen tennél az én helyemben, ha KiBummal történne valami.

- Köszönöm – reagált halkan, könnyeit leplezvén, amit JongHyun rögvest észrevett, és a lányhoz lépett.

- Szívesen tettem – simította bal tenyerét YiEun arcélére, ezzel ösztönözve, hogy megemelje idáig leszegett fejét. – Te jól vagy? Nem esett bajod? – kérdezte lágysággal telve, mélyen YiEun szembogaraiba veszve.

- Jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam – szipogta, miközben JongHyun egy újabb kibuggyanó könnycseppet simogatott le az arcáról.

- Egész biztos? Nem versz át? – mélyítette még tovább a szemkontaktust.

- Mi okom lenne rá?

- Nem tudom. Akármi. Bármi – lépett még közelebb YiEunhöz, mellkasaik finoman a másikéhoz értek. – Nem szeretném, ha neked is bántódásod esne – suttogta megbabonázva a lányt.

- Miért aggódsz értem ennyire? – YiEun is felvette a kontaktot, megállás nélkül járatta szemét JongHyun lélektükreiben. – Elvégre alig ismerjük egymást. Máris kedvelnél? – húzta félszeg mosolyra ajkát.

- Meglehet – viszonozta a lágy görbületet, majd újfent megcirógatta YiEun arcbőrét. – Tényleg jól vagy, Emily?

- Igen, jól – bólintott aprókat. – Te? Nem sérültél meg sehol sem? – érdeklődött JongHyun állapotáról.

- Ami azt illeti... – kuncogta játékosan, hátrébb lépett a lánytól, felhúzta pólója derékrészét és YiEun bal kezét odavezette. – Itt egy kicsit fájt – nyomta izmos hasfalára YiEun kissé reszkető ujjait.

- Uhm...

YiEun hosszú idő óta először pirult bele egy férfi érintésébe, amit JongHyun meglehetősen is élvezettel fogadott. Tetszett neki a mindig erősnek látszó nő kislányos zavara, s még inkább folytatni akarta a kacérkodó játékot.

- És itt is fáj egy kicsit. – Oldalára vezette YiEun kézfejét, közben még közelebb húzódva hozzá magasodott a lány fölé. – Meg itt is... – Ezúttal egészen derekáig húzta a vékony ujjakat, végképp magához vonva így a lányt.

- JongHyun – sóhajtott fel nevével. – Zavarba ejtesz – nyelt egy nagyot.

- Azt hittem, hogy téged senki nem képes ilyen helyzetbe hozni.

- Úgy látszik, neked mégis sikerül – pironkodott.

- Mi van, ha nem csak zavarba akarlak hozni? – hajolt lejjebb a lányhoz, majdnem összeérintve ajkaikat.

- Hah? – YiEun hangja elcsuklott.

- Mi van, ha kedvellek? Nagyon kedvellek – suttogta YiEun szájára.

- Magához tért!

JaeBum bukkant elő váratlanul, s ezzel rögvest szétreppentette a félreérthető helyzetben álldogáló YiEunt és JongHyunt. A lány teljes zavarban úszva futott el JaeBum mellett, arcát takargatva, majd sietett egyenesen a heverőn ébredező testvéréhez. JaeBum még elkapta a másik Bandavezér felkarját, mielőtt még követte volna YiEunt, s szembe fordította magával.

- Ugye nem jutott eszedbe semmi ostobaság? – szűrte fogai között a majd’ fél fejjel magasabb férfi.

- Féltékeny vagy? – vigyorgott elégedetten.

- Tartsd magad távol Emilytől és a többiektől is! – morogta.

- Különben? – incselkedett fölényesen.

- Hidd el, hogy nem akarod megtudni, mi lenne ellenkező esetben. – JaeBum idegesen engedte el JongHyun karját, és YiEun után indult.

- Mark... – nézte könnyes szemmel a lány a csodálkozó fiút, aki erőtlenül emelte meg karjait, hogy magához ölelhesse YiEunt.

- Em... Emily... – motyogta fáradtan.

- Mark – zokogott fel YiEun, ajkaira megkönnyebbült mosoly költözött, ahogy végre szorosan átölelte öccse elnyúló testét. – Jól rám ijesztettél, Mark! – kapaszkodott a nyakába. – Többet ne csinálj ilyet.

- Hallottad, kölyök? – veregette finoman vállon Markot JaeBum, majd YiEun tincsein húzta végig ujjbegyeit.

A könnyed hangulatot a bejárati ajtó nyitódása zavarta meg, a létező összes tekintet a rajta betoppanó ismeretlenekre tévedt. Szinte ösztönösen kaptak volna mindahányan egy-egy fegyver után, de mivel erre korántsem volt semmi esélyük, így csak összébb húzódtak, hogy egymás testi épségét óvhassák. Ám JaeBum mindenki mással ellentétben tátott szájjal bámult a két ismeretlen férfi háta mögött megbúvó, egész testében remegő lányra.

- MinGi? – formálta alig hallhatóan ajkai között, ahogy a fiatal lány arcvonásait méricskélte. – Tényleg te vagy az?

30. fejezet

- Mark? – szólt bele YiEun alig hallhatóan.

- Nem egészen – csendült fel a túloldalon egy kellően ismerős, mély hang. – Az öcsédről van szó.

- Hol van? Él még? Hol az öcsém? Mi van vele? Vele vagy? Hová vittétek? – YiEun kérdései gondolkodás nélkül záporoztak, a mellette ácsorgó Sumalee kíváncsian fürkészte az egyre jobban aggódó lány vonásait, ahogyan még BamBam is fülelt, hátha megtud valamit barátja állapotáról. – Miért hallgatsz? – YiEun hangja megremegett.

- Mert nem hagysz időt két kérdés között. Ha legalább várnál, míg az egyikre válaszolok, akkor azzal beljebb lennénk. Szóval? Adsz esélyt válaszolni is?

- Hol van az öcsém? – tette fel a számára legfontosabbat.

- Jó kezekben – felelt egy mély sóhajjal később.

- Hol? – YiEun lassanként kezdte elveszíteni a maradék türelmét, combja mellett lógó kézfejét ökölbe szorította.

- Biztos helyen van, Emily. Nem kell aggódnod az öcséd miatt – nyugtatgatta, azonban YiEunre hatástalan volt minden higgadt szó.

- Mondd meg, hogy hol van az öcsém! – utasította határozottan.

- Add a telefonhoz a kölyköt! – váltott témát a következő pillanatban a hívó fél.

- Addig nem, amíg nem mondod el, hogy hol van Mark! – ellenkezett.

- Ne bosszants, Emily! – vágott vissza ingerültebben. – Add oda azt a rohadt telefont a kölyöknek! – emelte fel a hangját.

- Amikor legközelebb találkozunk, kínok között fogod kilehelni a lelked! – fenyegette meg őt YiEun, könnyeit elfojtva nyújtott át a telefont BamBamnek.

- Igen? – szólt bele halkan. – Igen? Értem. Igen, tudom, hol van. Nem, nem gond szerezni egyet. Mi legyen vele? Igen. Igen, értem. Máris indulok.

BamBam kinyomta a telefont, nyelt egy nagyot, majd YiEunre emelte mélybarna szembogarait. YiEun tekintetében az aggodalomtól kezdve, az idegességen és a kétségbeesésen keresztül, a létező összes érzelem felváltva táncolt. BamBam pedig igyekezett mielőbb összeszedni saját magát és a gondolatait. Farzsebébe csúsztatta a mobilját, aztán a nővéréhez fordult.

- LeeLee – nézett mélyen az értetlen lány szemébe.

- Igen? – pihegte.

- LeeLee, el kell innen mennünk. A városból és még az is lehet, hogy az országból – mormolta.

- Bubu? Miért? Miért kell nekem is mennem? És neked? Hova? Hova mehetnénk, Bubu? – faggatta az öccsét megállás nélkül.

- Velem kell jönnöd, különben bajod esik, LeeLee. Többé nem hagylak magadra.

- De hova mehetnénk, Bubu? – Sumalee szemei könnyel teltek meg.

- Emiatt ne fájjon a fejed, LeeLee – simogatta meg gyengéden az arcát, majd szorosan magához ölelte a nővérét.

YiEun szoborként állva nézte az ölelkező testvérpárt, majd felemelve jobb kezét, a nyakához nyúlt. Óvatosan előhalászta a nyakában lógó ékszert és alaposan szemügyre vette. Felrémlett benne a nap, amikor Mark titokban meglepte őt az állítólagos születésnapján. Önkéntelenül mosolyodott bele a gondolatba, ám ugyanakkor szemének sarkában útjára indult egy kóbor könnycsepp.

Visszarejtette korábbi helyére a medált, majd lopva letörölgette a sós cseppeket, mielőtt azok szemet szúrhatnának bárkinek is. De YiEun nem volt annyira ügyes, mint ahogy azt képzelte és szerette volna. BamBam minden mozdulatot tökéletesen látott, majd szabaddá téve Sumalee derekát, az idősebb lányhoz ballagott. Épp csak egy fél fejjel volt magasabb a lánynál, de nem fitogtatta erejét, hiszen ugyanazt a kiképzést kapták mindketten. YiEun bármelyik pillanatban képes lett volna őt lefegyverezni, s viszont.

- Indulnunk kell, YiEun – szólalt meg kisvártatva.

- Te nem hívsz Emilynek, mint a többiek? – motyogta rezzenéstelen arccal.

- Szeretnéd, hogy én is ezen a néven szólítsalak? – lépett közelebb a lányhoz.

- Semmi mást nem szeretnék, csak látni az öcsémet – sóhajtott fel nehézkesen.

- Gyere, menjünk inkább – karolt bele YiEun jobb felkarjába, de a lány képtelen volt moccanni. – YiEun? Mi történt? Mi a baj?

YiEun lefejtette a karjáról BamBam ujjait, majd ellépett Bandatársáról. Egyszer végignézett Sumalee reszkető alakján, egyszer pedig BamBamet mérte fel tekintetével. Szó nélkül letudta a távolságot közte és a lány között, biztatóan magához ölelte, aztán egykori Társához lépdelt. Megállt előtte, kis ideig csak bámult rá, aztán felemelte jobb kezét.

- Ég veled, BamBam – nyitotta ki teljesen a tenyerét.

- Hah? YiEun? YiEun, mi akar lenni ez az egész? – pislogott nagyokat a lány kezére.

- Megkeresem az öcsémet, aztán pedig végzek mindazokkal, akik ezt tették velünk – felelte kimérten. – Vigyázz a nővéredre. Soha egyetlen percre se veszítsd el, mert egyszer túl késő lesz a megbocsátáshoz. – YiEun szemébe könnyek szöktek, hirtelen fojtogatni kezdte őt a sírás saját eszmefuttatásától.

- Miről beszélsz, YiEun? – értetlenkedett BamBam.

- Mivel nem sikerült kiszednem abból az idiótából, hogy hol van az öcsém, így egyértelmű, hogy nem élte túl a lövést. Most pedig nem maradt más, csak a végső bosszú. Megkeresem az öcsém gyilkosát, kiiktatom, aztán pedig a Szervezetet számolom fel.

- YiEun, várj egy kicsit! – kapta el YiEun csuklóját, mikor visszaengedte lába mellé.

- Nincs több vesztegetni való időm. Elveszítettem az öcsémet, nem akarom tovább tétlenséggel tölteni a napjaimat. Hasznosnak akarom érezni magam, ami csak úgy lehetséges, hogy ha bosszút állok.

- Akkor legalább köszönj el a többiektől is, YiEun – kérte őt BamBam.

- Miért tennék ilyet, BamBam? – lépett el tőle, s közben összekulcsolta karjait a mellkasa előtt.

- Miért ne tennél ilyet, YiEun? – felelt kérdéssel a kérdésre. – Hiszen egy család vagyunk, YiEun.

- Többé már nem vagyunk egy család. Talán soha nem is voltunk azok. Fegyverek voltunk mind, BamBam. Ölésre képeztek ki mindannyiunkat. Könyörtelenségre, érzelmek nélküli fegyvereket gyártottak belőlünk. Egy magunkfajta képtelen szeretni.

YiEun szavai keserűséggel és fájdalommal teltek meg, BamBam pedig csak állt és hallgatta a kegyetlen és rideg tényeket. Hiába szeretett volna, nem tudott vitába szállni YiEunnel, hiszen a lány tökéletesen felvázolta a múltjukat és a jelenüket egyaránt. Egyedül Sumalee volt az, aki döbbenten hallgatta YiEunt. Azonban YiEun utolsó mondata bátorságot adott Sumalee-nek, hogy ellenérvet hozzon fel a számára.

- Ha nem tudtok szeretni, mert nincs bennetek érzés, akkor miért aggódsz annyira a testvéredért? – Sumalee nem járt messze az igazságtól, s ez BamBamnek is rögtön szemet szúrt. – Ha tényleg pusztán fegyverek lennétek, akkor miért félted annyira az öcséd életét, és miért védelmeztél engem annyira a lakásban? Ha nincsenek érzéseitek, miért viselkedsz te is emberként?

- Ezt nem értheted – mormolta összeszorított fogakkal.

- Valld be, hogy igaza van a nővéremnek – BamBam ajkaira parányi görbület kúszott.

- Nincs igazság, BamBam. Többé már nincs.

- Akkor az sem igaz, hogy szereted az öcsédet, igaz? – YiEun nem felelt. – Ha pedig Markot nem szeretted sohasem, akkor a Főnök iránt sem éreztél soha semmit. Jól sejtem?

YiEun hallgatása továbbra sem tört meg. Bármennyire is ellenkezni akart, képtelen volt felhozni egyetlen észérvet sem. Apránként homályosodott el előtte BamBam alakja, szívét marcangoló fájdalma egyre csak növekedett. Válaszokat akart kapni a kérdéseire, de senki nem felelt rájuk.

- Tehát? – rángatta vissza őt BamBam hangja. – Nem szereted sem az öcsédet, sem pedig a Főnököt?

- BamBam – szuszogta könnyeit nyelve.

- Ha nincsenek érzéseid, akkor egyáltalán miért sírsz? – Sumalee is lassan közelebb lépett YiEunhöz, majd az újabb kibuggyanó sós nedvességet ujjbegyeivel törölgette le. – Aki sírni képes, annak vannak a legőszintébb érzései.

- Akkor? Hajlandó vagy elköszönni a családodtól? – kérdezte újra, immáron kissé magabiztosabban.

- Rendben – biccentett aprót. – Tudod, hogy hol vannak?

- Igen.

BamBam egy mély sóhajjal egybekötve válaszolt YiEunnek, majd gyorsan körbenézett és a legalkalmasabbnak tűnő autóhoz szaladt. Alig tíz másodperccel később már dübörgő motorral, a kormányt markolva ült a vezető ülésben, türelmetlenül várva, hogy a két lány végre behuppanjon mellé. Sumalee jobbnak látta nem kérdezni az öccsét, YiEun pedig nemes egyszerűséggel ült be a hátsó ülésre. A motor felbőgött, BamBam pedig gázt adott.

Hosszú autózás után végül megálltak. BamBam üresbe tette a sebességet, megvárta, míg nővére és Társa kiszáll a járműből, aztán letörölgetve a nyomokat, egy sikátorba hajtott. YiEun kérdőn mérte végig a ház falát, ismeretlen környékkel találta magát szemben. BamBam csengetett kettő rövidebbet, aztán egy hosszút, végül megint egy rövidet, majd lenyomta a kilincset. A fehér kerítés lassan kinyílt, elsőként BamBam lépett beljebb a zölddel övezett térkövön, majd követte őt YiEun és Sumalee is.

- BamBam? Mi ez a hely? Hol vannak a többiek? – forgatta körbe a fejét a kellemes, nyugodt hangulatú kertben.

A fiú egészen a bejárati ajtóig vezette a lányokat, majd lenyomva a kilincset, maga elé engedte az idősebb lányt. YiEun a küszöböt átlépve megdermedt, álla szinte a földön koppant, ahogy a nappali irányába nézett. A másodperc tört része alatt lábadt könnybe a szeme.

* * *

- SaRang, KiBum vagyok, kelj fel – simított végig KiBum a lány arcélén.

- KiBum? – pislogott nagyokat, ahogyan megpróbálta tisztábban kivenni KiBum arcát. – Hol vagyok?

- Megjöt~

- Nem szálltak fel a gépre! – fogott KiBum vállára DaeHyun, aki ijedten kapta fejét a társára.

- Hogyan?

KiBumon mély döbbenet lett úrrá, először fel sem fogta DaeHyun szavait, de mikor meghallotta SaRang remegő hangját, nyelt egy nagyot, majd a lányra nézett. Látszólag próbált tökéletes higgadtsággal mosolyt erőltetni magára, de ez olykor még neki is nehezére esett.

- Mi legyen most, Hyung? – kérdezte DaeHyun még kissé idegesen.

- Ha nem szálltak fel a gépre, akkor mégis hova a bánatba mentek?

- Nem tudom – vont vállat tanácstalanságában DaeHyun, majd SaRangra vezette tekintetét. – Ha forró lesz a helyzet, akkor ki kell találnunk azt is, hogyan tüntetjük el a lányt. – Újfent KiBumra pillantott. – Azt mondta a Főnök, hogy meg kell őt védenünk.

- De vajon miért annyira fontos neki ez a lány? – kérdezte KiBum.

- Passz. Tudod, hogy Hyungon nem lehet kiigazodni, ha nők kerülnek a képbe. Ismered. A bátyád – gúnyolódott játékosan a fiatalabb.

- KiBum? – szólalt meg alig hallhatóan SaRang is, nevezett rögvest a lányra kapta pillantását.

- Igen? Mi az? – pislogott.

- Mi folyik itt? Hol vagyok?

Ellenben KiBum már nem tudott válaszolni SaRang kérdésére, zsebében ütemes ritmust taglalva zúgott fel telefonja. Gyorsan előhúzta bal hátsó zsebéből, a parányi kijelzőre pillantott, aztán a füléhez emelte a készüléket. Monoton hangon szólalt bele.

- Tényállás a hídon?

- Hol vagytok, KiBum?

- A megbeszélt helyen. Ahova hoznunk kellett a lányt.

- Hogy’ viseli? Elmondtátok neki a bátyját?

- Igen, de kétség kívül úgy volt, ahogy azt mondtad, Hyung. Megdöbbentette a hír eléggé.

- Várható volt.

- Te hol vagy, Hyung? – sandított SaRangra a kérdés közben, majd megint az utcakövet fürkészte tovább.

- DaeHyun nővérénél, a segítségét kellett kérnem. Súlyos eset.

- Hyung? Ugye jól vagy?! Ugye nem esett bajod? – faggatta kissé megrémülve.

- Nem. Velem minden rendben. Emily öccséről van szó. Meglőtték, elég súlyos sebet szerzett, de úgy néz ki, hogy rendbe jön.

- A lány vele van? – érdeklődött KiBum megértőn.

- Nem. Nincs itt. Még nem értek ide.

- Hyung? Mi ez a királyi többes?

- Gyertek ide ti is. A külváros legtávolabbi részén vagyunk, szinte már nincs is más, csak az óceán. Itt senki nem találhat ránk, míg mindenki rendbe jön.

- Mondd a címet, Hyung, máris indulunk!

KiBum még kettőt bólintott, majd megszakítva a vonalat, DaeHyun fülébe súgta a címet. A fiatalabb magabiztosan bólintott egyet, megértvén a parancsot, majd a nem messze parkoló autóhoz futott. KiBum megragadta SaRang csuklóját, és együtt megiramodtak DaeHyun után. SaRang fejében egyre nagyobb lett a zűrzavar, fogalma sem volt róla, mi zajlik körülötte, de valahogy mégis megnyugvással töltötte őt el KiBum jelenléte. S az, hogy nem vetette meg a testi kontaktust, még így ismeretlenül sem.

- Szállj be! – tessékelte beljebb az autóba a lányt KiBum, majd ő is mellé huppant.

- Hova megyünk? – nyelt egy nagyot idegességében.

- Biztos helyre – felelt ezúttal DaeHyun, majd feljebb váltott a sebességen és elindultak a korábban megadott címre.

- Mégis hova? – megremegett SaRang hangja, s közben szemei is megteltek a könnyeivel.

- Találkozni akarsz a bátyáddal, nem? Most végre elérkezett az idő – szorította meg biztatóan SaRang kézfejét, akin ismét csak egy újabb sokkhatás lett úrrá.